A munkásosztálynak forradalmi harcaiban szüksége van a szervezettségre. Amikor a nagy tömegeknek egységként kell cselekedniük, akkor szükségük van egy mechanizmusra a megértéshez és a vitához, a döntés- és a határozathozatalhoz és az akciók és a célok kitűzéséhez.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nagy akciót és egyetemes sztrájkot katonai fegyelemmel visznek végbe, miután azt egy központi tanács eldöntötte. Igaz, előfordulnak majd ilyen esetek, de ennél gyakrabban a tömegek buzgó harci szellemükön, szolidaritásukon és szenvedélyükön keresztül sztrájkokban törnek majd ki, hogy elvtársaikat segítsék, vagy hogy valamilyen kapitalista rémtett ellen tiltakozzanak, nélkülözve minden általános tervet. Ekkor a sztrájk bozóttűzként terjed majd végig az országon.
Az első orosz forradalomban a sztrájkhullámok fel-le ingadoztak. Gyakran azok voltak a legsikeresebbek, amelyeket nem terveztek meg előre, míg a központi bizottságok által kikiáltott sztrájkok nem egyszer kudarcba fulladtak.
Amikor a sztrájkolók harcba bocsájtkoznak, kölcsönös kapcsolattartásra és megértésre van szükségük ahhoz, hogy szervezett erőként egyesülhessenek. Egy nehézség itt bújik meg. Nem győzedelmeskedhetnek a tőkés hatalom erős szervezete felett anélkül, hogy erős szervezettséggel rendelkeznének, anélkül, hogy egyesítenék erőiket és egy szilárd testben összekapcsolnák akaratukat, sem anélkül, hogy akciójukat egy közös tettben egyesítenék. Azonban amikor munkások ezrei és milliói egyetlen szervben egyesülnek, akkor az egyedül a tagok képviselőiként eljáró tisztviselőkön keresztül lehetséges. És láttuk, hogy aztán ezek a hivatalnokok a szervezet uraivá válnak, érdekeik pedig eltérnek a munkások forradalmi érdekeitől.
Hogy egyesítheti a munkásosztály a forradalmi harcok során erejét egy nagy szervezetben, anélkül, hogy a hivatalnoki kar gödrébe esne? A választ egy újabb kérdés feltételével kapjuk meg: ha a munkások cselekedeti kimerülnek abban, hogy fizetik a díjakat és hogy követik a vezetőket, amikor azok ki- és bevezénylik őket, akkor valóban ők maguk vívják harcukat a szabadságért?
A szabadságért harcolni nem azt jelenti, hogy hagyjuk a vezetőinek gondolkodni és dönteni magunk helyett, majd engedelmesen követjük, vagy időről-időre megdorgáljuk őket. A szabadságért harcolni azt jelenti, hogy részt veszünk a legjobb képességeink szerint, a magunk nevében döntünk és gondolkodunk, és egyenlő elvtársak között, önálló egyénként vállalunk minden felelősséget. Igaz, hogy egy fáradtság tompította fejjel a magunk nevében gondolkodni, és kigondolni, hogy mi igaz és mi helyes, az a legnehezebb, legterhesebb feladat; sokkal nehezebb, mint fizetni és engedelmeskedni. De ez az egyetlen út vezet a szabadsághoz. Az, hogy olyanok szabadítsanak fel, akiknek vezetősége a felszabadulás lényegi része, annyit tesz, mint új urakat kapni a régiek helyébe.
A szabadság, a munkásság célja, azt jelenti, hogy képesnek kell lenniük, mindegyiküknek, a világ igazgatására, a Föld kincseinek használatára és kezelésére, egy boldog otthont teremtve mindnyájunknak. Hogy biztosíthatnák ezt, ha nem képesek ezt maguk meghódítani és megvédeni?
A proletárforradalom nem egyszerűen a tőkés hatalom legyőzése. A dolgozó emberek egészének felemelkedése a függésből és a tudatlanságból a függetlenségre, valamint saját életük alkotásának tiszta tudatára.
Az igazi szervezettség, amire a forradalomban a munkásságnak szüksége van, feltételezi, hogy mindenki részt vesz benne, testben, lélekben és agyban; hogy mindenki részt vesz a vezetésben, ahogy a cselekvésben is, és legjobb képességei szerint gondolkodik, dönt és teljesít. Egy ilyen szervezet az önmeghatározó emberek szerve. Itt nincs helye hivatásos vezetőknek. Persze van engedelmeskedés; mindenkinek követnie kell a döntéseket, amelyek meghozatalának őmaga is részese volt. Azonban mindenkor a munkások kezében nyugszik minden hatalom.
Megvalósítható ez a szervezeti forma? Milyen felépítése kell legyen? Nem szükséges sem megalkotni, sem kigondolni. A történelem már kitermelte. Az osztályharc gyakorlatából kelt életre. Prototípusa, első nyoma, a sztrájkbizottságokban keresendő. Egy nagy sztrájkban nem gyűlhet össze minden munkás egyetlen gyűlésen. Küldötteket választanak, hogy bizottságként járjanak el. Ez a bizottság csak a sztrájkolók végrehajtó szerve; folyton érintkezésben áll velük, és a sztrájkolók döntéseit kell véghez vinnie. Minden egyes küldött akármelyik pillanatban leváltható; egy ilyen bizottság soha sem válik önálló hatalommá. Ilymódon biztosítható a közös cselekedet egyetlen szervként, míg a munkások minden döntést a saját kezükben tartanak. A sztrájkokban a szakszervezetek és vezetőik rendszerint elveszik a legfelső vezetést a bizottságoktól.
Az orosz forradalomban rendszertelen sztrájkok törtek ki a gyárakban. A sztrájkolók küldötteket választottak, akik az egész város vagy az egész állam vagy tartomány ipara vagy vasútja számára összegyűltek, hogy egységet hozzanak a harcba. Egyszerre kellett politikai ügyeket vitatniuk és politikai funkciókat ölteniük, mivel a sztrájkok a cárizmus ellen irányultak. Szovjeteknek hívták őket; tanácsoknak. Ezekben a szovjetekben vitatták meg a helyzet minden részletét, a munkások minden érdekét és minden politikai eseményt. A küldöttek folytonosan oda-vissza jártak a gyűlés és gyáraik között. A gyárakban és üzemekben ugyanazokat az ügyeket vitatták meg a munkások általános gyűléseiken, döntést hoztak, és gyakorta új küldötteket küldtek. A rátermett szocialistákat titkárokká nevezték ki, hogy tágabb ismereteik szerint tanácsokat adhassanak. Eme szovjeteknek gyakran politikai hatalmakként, amolyan primitív kormányként kellett eljárniuk, amikor a cári hatalom megbénult, amikor a hivatalok és a tisztviselők nem tudták mi tévők legyenek, és rájuk hagyták a terepet. Így eme szovjetek lettek a forradalom állandó központja; az összes sztrájkoló és dolgozó gyár küldöttei alkották. Nem is gondolhattak arra, hogy önálló hatalmakká váljanak. A tagok gyakran váltották egymást, néha az egész szovjetet letartóztatták, és új küldöttekkel kellett őket helyettesíteni. Mi több, tudták, hogy minden erejük a munkások azon akaratában gyökerezett, hogy azok sztrájkoljanak vagy ne; felhívásaikat gyakran nem követték, amikor azok nem estek egybe a munkások által ösztönösen érzett hatalommal vagy gyengeséggel, szenvedéllyel vagy körültekintéssel. Így a szovjetrendszer bizonyult a forradalmi munkásosztály megfelelő szervezeti formájának. 1917-ben azonnal magukévá tették Oroszországban, és mindenütt munkás- és katonatanácsok jöttek létre, a forradalom hajtóerejeként.
A komplementer bizonyítást Németországban végezték el. 1918-ban, a katonai hatalom bukása után, munkás- és katonatanácsok alakultak orosz mintára. Azonban a párt- és szakszervezeti fegyelmen képzett német munkások, szociáldemokrata eszmékkel telve a köztársaságról és reformról, mint soron következő politikai célokról, párt- és szakszervezeti tisztviselőiket választották küldöttekként a tanácsokba. Amikor maguk harcoltak, helyesen harcoltak, és amikor maguk cselekedtek, helyesen cselekedtek, de önbizalom híján kapitalista eszmékkel telt vezetőket választottak, és ezek mindig elpuskázták a dolgot. Természetes aztán, hogy egy „tanácskongresszus” amellett határozott, hogy lemond egy, a lehető leggyorsabban megválasztandó, új parlament javára.
Itt nyilvánvalóvá vált, hogy a tanácsrendszer csak egy forradalmi munkásosztály megfelelő szervezeti formája. Ha a munkások nem szándékoznak folytatni a forradalmat, akkor a szovjetek haszontalanok számukra. Ha a munkásság még nem olyan fejlett, hogy belássa a forradalom útját, ha beérik azzal, hogy a vezetők szónokolnak és közvetítenek és alkudoznak a kapitalizmuson belüli reformokért, akkor a parlamentek és a párt- és a szakszervezeti kongresszusok – amelyeket munkásparlamenteknek neveznek, mivel ugyanazon az elven működnek – minden, amire szükségük van. Azonban ha minden erejükkel harcolnak a forradalomért, ha roppant buzgalommal és szenvedéllyel részt vesznek minden eseményben, ha maguk gondolkodnak és maguk döntenek a harc minden részletéről, minthogy nekik kell harcolniuk, akkor a munkástanácsok az a szervezet, amelyre szükségük van.
Ez azt jelenti, hogy forradalmi csoportok nem alakíthatnak munkástanácsokat. Eme csoportok csupán népszerűsíthetik a gondolatot, tisztázva a tanácsszervezet szükségességét munkástársaik számára, amikor a munkásosztály, mint önmeghatározó hatalom, a szabadságért vív harcot. A tanács egyedül a harcoló tömegek, a munkásosztály, mint egész számára szervezeti forma. A forradalmi csoportok számára nem.
A forradalmi jelleg első fellépésével keletkeznek, és mellette cseperednek. A forradalom fejlődésével nő jelentőségük, és szaporodnak funkcióik. Először egyszerű sztrájkbizottságokként jelenhetnek meg, amik szembehelyezkednek a szakszervezeti vezetőkkel, amikor a sztrájkok túlnőnek a vezetők szándékain, és fellázadnak a szakszervezetek és vezetőik ellen.
Egy egyetemes sztrájk során megszaporodnak eme tanácsok funkciói. Mostmár az összes tanács és üzem küldötteinek kell tárgyalnia és döntést hoznia a harc minden körülményéről; megkísérlik a munkásság minden harci erejét tudatosan megtervezett akciókba irányítani; meg kell figyelniük, hogyan reagálnak majd a kormány intézkedéseire, a katonák vagy kapitalista bandák tevékenységeire. Éppen ezáltal a sztrájkakció által hozzák a tényleges döntéseket maguk a munkások. A tanácsokban mindeme tömegek véleménye, akarata, készsége, tétovasága vagy lelkesedése, energiája és gátai egyetlen közös cselekvési irányban összpontosulnak és egyesülnek. A munkástanácsok szimbólumok, a munkások hatalmának képviselői; de ugyanakkor csak szószólók, akik bármelyik pillanatban lecserélhetők. Egyik percben még a kapitalista világ kivetettjei, majd a következőben egyenlő felekként kell elbánniuk a kormány felső tisztviselőivel.
Mikor a forradalom oly erőteljessé fejlődik, hogy az államhatalom is komolyan érintett, akkor a munkástanácsoknak politikai funkciókat kell magukra ölteniük. Egy politikai forradalomban ez az első és fő funkciójuk. A munkáshatalom központi szervei; minden intézkedést meg kell ragadniuk, hogy meggyengítsék és legyőzzék az ellenfelet. Mint egy hadban álló hatalom, őrt kell állniuk az egész ország felett, megfékezvén a tőkés osztály törekvéseit, hogy egybegyűjtsék és helyreállítsák erőiket, és leigázzák a munkásságot. Számos közügyről gondoskodniuk kell, amely máskülönben állami ügy volt: a közegészségügy, a közbiztonság és a társadalmi élet zavartalan lefolyása. Magáról a termelésről kell gondoskodniuk; a munkásosztály legjelentősebb és legnehezebb feladatáról és ügyéről a forradalomban.
A történelem folyamán társadalmi forradalom még nem vette kezdetét egyszerű politikai uralkodók cseréjével, akik miután megszerezték a politikai hatalmat, új törvényekkel véghezvitték a szükséges társadalmi változásokat. A felemelkedő osztály, már a harc előtt és alatt, társadalmi szerveit, mint a korábbi szervezet holt hüvelyéből csírázó ágakat építette fel. A francia forradalomban az új tőkés osztály, a polgárok, az üzletemberek, a kézművesek minden egyes városban és faluban megalkották közösségi bizottságaikat, új bíróságaikat, akkoriban illegalitásban, egyszerűen elbitorolva az erőtlen királyi hivatalnokok funkcióit. Míg Párizsban követeik megvitatták és megalkották az új alkotmányt, a tényleges alkotmányt a politikai értekezleteiket tartó polgárok alkották országszerte, megalkotva politikai szerveiket, majd csak utána legalizálva azokat.
Ugyanígy a proletár forradalom során, a felemelkedő új osztály megalkotja új szervezeti formáit, amelyek a forradalom folyamán lépésről-lépésre kiszorítják a régi állami szervezetet. A munkástanácsok, mint a politikai szervezet új formája, a parlamentarizmus, a kapitalista uralom politikai formájának helyébe lépnek.
2.
A kapitalista teoretikusok és a szociáldemokraták a parlamentáris demokráciát tartják a tökéletes demokráciának, amely megfelel az igazságosságnak és az egyenlőségnek. Valójában csak a tőkés uralom álcája, és ellentétben áll úgy az igazságossággal, mint az egyenlőséggel. A tanácsrendszer a munkásság igazi demokráciája.
A parlamentáris demokrácia egy fals demokrácia. Az emberek négy-öt évente egyszer szavazhatnak és megválaszthatják küldötteiket; jaj nekik, ha rossz embert választanak! A szavazók csupán a választáskor gyakorolhatják hatalmukat; ezt követően erőtlenek. A választott küldöttek innentől az emberek uralkodói; törvényt hoznak és kormányt alapítanak, az embereknek pedig engedelmeskedniük kell. A választási mechanizmus szerint, általában egyedül a nagy kapitalista pártoknak van esélyük nyerni hatalmas apparátusukkal, lapjaikkal, zajos reklámaikkal. Elégedetlen csoportok valódi megbízottjainak csak néhanapján nyúlik esély néhány mandátum elnyerésére.
A szovjetrendszerben minden egyes küldött akármelyik pillanatban visszahívható. A munkások nemcsak állandó érintkezésben maradnak a küldöttel, maguk vitatva és hozva a döntéseket, hanem a küldött csupán a tanácsgyűlések ideiglenes hírvivője. A kapitalista politikusok elítélik a küldöttek eme „jellegtelen” szerepét, hogy személyes véleménye ellen kellhet szólnia. Elfelejtik, hogy épp azért, mert nincsenek állandó követek, egyedül azokat küldik majd, akiknek a véleménye egybeesik a munkásokéval.
A parlamentáris képviselet alapelve, hogy a képviselő a parlamentben tulajdon lelkiismerete és meggyőződése szerint kell cselekedjen és szavazzon. Ha valamilyen kérdés esetén szavazói véleménye után folyamodik, az csupán saját körültekintőségének tudható be. Nem az embereknek, hanem őneki kell a saját felelősségére döntenie. A szovjetrendszer alapelve épp a fordítottja; a küldöttek csupán a munkások véleményét fejezik ki.
A parlamenti választások sokrán a polgárokat szavazókörzetek és megyék szerint csoportosítják; vagyis lakóhelyük szerint. Egyetlen küldöttnek kell ellátnia egy mesterséges csoport képviseletét, amely olyan különböző mesterségű, osztálytartozású személyeket egyesít, akikben semmi közös sincs, de véletlen közel élnek egymáshoz.
A tanácsokban a munkásság képviseletére természetes csoportjaik szerint kerül sor, gyárak, műhelyek és üzemek szerint. Egy gyár vagy egy nagy üzem munkásai alkotják a termelés egy egységét; kollektív munkájuknál fogva egybe tartoznak. A forradalmi időkben közvetlen kapcsolatban állnak, hogy véleményt cserélhessenek; egyazon körülmények között élnek, és egyazon érdekeken osztoznak. Közösen kell cselekedniük; a gyár az egység, amelynek egységként sztrájkolnia vagy dolgoznia kell, és munkásainak kell eldönteniük mi a kollektív teendőjük. Így a gyári és műhelyi munkások szervezete és azok küldettei a szükségszerű forma.
Ugyanakkor ez a forradalom folyamán cseperedő kommunista rend képviseleti alapelve is. A termelés a társadalom alapja, vagy helyesebben fogalmazva, a társadalom tartalma, lényege; ennélfogva a termelés rendje ugyanakkor a társadalom rendje is. A gyárak dolgozó egységek, a sejtek, amelyekből felépül a társadalom organizmusa. A politikai szervek fő feladata, melyek alatt nem mást értünk, mint a társadalom totalitásának igazgató szerveit, a társadalom termelő munkáját érinti. Tehát említenünk sem kell, hogy tanácsaikban a dolgozó emberek a termelő egységekben összegyűlt ügyek szerint vitatkoznak és választanak küldötteket.
Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy nem a termelésen létesült volna a parlamentarizmus, a kapitalizmus politikai formája. A politikai szervezet mindig a termelés jellegéhez, mint a társadalom alapjához igazodik. A lakhely szerinti képviselet a kistőkés termeléshez tartozik, ahol elvileg minden ember birtokosa a saját kisvállalkozásának. Ilyenkor kölcsönös kapcsolat áll fenn egy helyen mindezen üzletemberek között, egymással üzletelnek, szomszédokként élnek, ismerik egymást, és ennélfogva közös küldöttet küldenek a parlamentbe. Ez volt a parlamentarizmus alapja. Aztán láttuk, hogy később ez a parlamentáris képviseleti rendszer bizonyult a helyes rendszernek a kapitalizmusban növekvő és változó osztályérdekek képviseletére.
Ugyanakkor mostmár egyértelmű, hogy miért kellett a parlamenti küldötteknek saját kezükbe venniük a politikai hatalmat. Politikai feladatuk csak egy apró része volt a társadalom feladatának. A legjelentősebb rész, a termelő munka, a független termelők, vagyis a polgárok, mint üzletemberek személyes feladata volt; minden energiájukat és gondjukat lekötötte. Amikor minden egyén saját kis részéről gondoskodott, akkor a társadalom, mint azok totalitása, jól alakult. Az általános jogi szabályozást, amely kétségtelenül szükséges, de csekélyebb jelentőségű rendelkezés, egy különleges csoportra vagy foglalkozásra, a politikusokra hagyhatták. A kommunista termelésben az ellenkezője igaz. Itt a legjelentősebb dolog, a kollektív termelő munka, a társadalom, mint egész dolga; kollektívan érint minden munkást. Személyes munkájuk nem igényli minden energiájukat és gondjukat; elméjük a társadalom kollektív feladata felé fordulhat. Ennek a kollektív munkának a szabályozása nem maradhat egy különleges csoportra; a dolgozó emberek egészének létfontosságú érdeke.
Van még egy eltérés a parlamentarizmus és a szovjetrendszer között. A parlamentáris demokráciában ereje teljében, az emberiséghez tagjának veleszületett jogaként, minden férfi és, esetenként, nő kap egy szavazatot, ahogy azt oly gyönyörűen kifejezik az ünnepi beszédekben. A szovjetekben pedig egyedül a munkásokat képviselik. Nevezhetjük a tanácsrendszert igazán demokratikusnak, ha kirekeszti a társadalom más osztályait?
A tanácsrendszer testesíti meg a proletariátus diktatúráját. Marx és Engels több mint egy fél évszázada kifejtette, hogy a társadalmi forradalom el fog vezetni a munkásosztály diktatúrájához, mint a következő politikai formához, és hogy ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy véghezvigyük a szükséges változtatásokat a társadalomban. Azok a szocialisták, akik kizárólag a parlamentáris képviselet fogalmaiban gondolkodtak, megkísérelték felmenteni vagy kritizálni a demokrácia megsértését és annak igazságtalanságát, hogy a szavazásból önkényesen kizárásra kerülnek olyanok, akik bizonyos osztályokhoz tartoznak. Most láthatjuk, hogy a proletár osztályharc fejlődése hogy termeli ki természetes úton eme diktatúra szerveit, a szovjeteket.
Bizonyos, hogy az igazságosság nem sérül azáltal, hogy a tanácsok, mint a forradalmi munkásosztály harci központjai, nem foglalják magukba a szemben álló osztályok képviselőit. És innentől sem áll másképp a dolog. Egy felemelkedő kommunista társadalomban nincs helye tőkéseknek; el kell tűnniük, és el is fognak tűnni. Aki részt vesz a kollektív munkában, az tagja a kollektívának, és részt vesz a döntéshozatalban. Akik azonban a kollektív termelési folyamaton kívül helyezkednek el, azok a tanácsrendszer felépítéséből fakadóan automatikusan kívül maradnak abból is, hogy hassanak rá. Akármi marad is a korábbi kizsákmányolókból és rablókból, nincs szavazati joguk annak a termelésnek az igazgatásában, amelyben nem vesznek részt.
Vannak a társadalomban olyan osztályok, amelyek nem tartoznak közvetlenül a két nagy, szemben álló osztályhoz: kis földművesek, független kézművesek, értelmiségiek. A forradalmi harcban ingadozhatnak, de összességében nem olyan jelentősek, mivel csekélyebb a tűzerejük. Főként szervezeti formáikban és céljaikban különböznek. Hogy megbarántkozzunk velük vagy semlegesítsük őket, amennyiben ez lehetséges a tényeleges célok gátlása nélkül, vagy eltökélt harcba bonyolódjunk velük, ha az szükséges, hogy döntsünk arról, hogy méltányosan és határozottan bánjunk velük, az a harcban álló munkásosztály gondja, gyakran nehéz, taktikai ügye lesz. Amennyiben munkájuk hasznos és szükséges, meg fogják találni helyüket a termelési rendszerben, és befolyásolni fogják azt, azon alapelv mentén, amely szerint aki dolgozik, annak fő szavazata van a munka szabályozásában.
Engels több mint egy évszázada azt mondta, hogy a proletárforradalom el fogja tüntetni az államot; az emberek feletti uralmat felváltja az ügyek igazgatása. Ezt abban az időben mondta, amikor képtelenség volt minden világos elképzelés arról, hogyan fog a munkásosztály hatalomra jutni. Most látjuk, hogy beigazolódott a kijelentés igazsága. A forradalom folyamán elpusztítják a régi államhatalmat, és a helyébe lépő szerveknek, a munkástanácsoknak, egyelőre még biztosan lesznek jelentős politikai funkcióik a tőkés hatalom maradványainak elnyomására. A kormányzás politikai funkcióját viszont fokozatosan át fogják alakítani a társadalmi szükségleteket kielégítő javak termelését célzó kollektív folyamat igazgatásának gazdasági funkciójává.
J.H.1
International Council Correspondence, II. évfolyam, 5. szám (1936. április)2
1 John Harper. Pannekoek gyakran ezt az álnevet használta írásaiban.
2 Pannekoek ezt az írást eredetileg egy hosszabb röpirat, A munkások útja a szabadsághoz 10. fejezeteként írta. A röpirat több más fejezete is megjelent az International Council Correcpondence-ben az alábbi címeken: Az értelmiségi osztály; Szakszervezetiség; Az osztályok hatalma; A kommunista pártról; és A fasizmus szerepe.